– Nagyon örülünk neki, hogy itt vagy és hogy ideértél, és hogy beszélgethetünk.
Így készültem a beszélgetésre belőled, bár mi már többször találkoztunk, többször dumáltunk, meg ismerjük egymást, meg nem tudom, de azon gondolkodtam, hogy tök nehéz egy humoristától kérdezni, mert hogy te istenigazából mindent elmondasz az előadásaidban, és az életed minden területéről tök nyíltan beszélsz. Van bármi olyan, ami mondjuk.
– Ha nem is az előadásaimban, de az interjúkban és a plusz rádióműsorokban még azt is elmondom, amit előadáson nem, úgyhogy igen, meg hát húsz éve, úgyhogy tényleg egy ilyen nyitott könyv az életem, de hát ez a műfajnak is a sajátossága, hogy kitárulkozol vagy kiadod magad, meg pont ezért bánok óvatosan a sajtómegjelenésekkel, hogy ilyen felesleges interjúkat azért nem olvasol velem, főleg emiatt, hogy oda összpontosuljon a színpadra ez a megnyilvánulás vagy kitárulkozás. De énnekem ezzel nincs bajom, tehát ez nem panaszkodás, meg egyrészről ez a busz már elment, tehát hogy már visszacsinálni nem lehet, de igen, vadidegen emberek ismerik anyukámat, tesómat, veregetnek hátba, kislányomról információt, tehát hogy igen, ez ilyen, de nem bánom, mondom, szeretem.
– Bármikor valaha cenzúráztad magadat?
– Hát ezt hogy érted, hogy mit nem.
– Igen, hogy volt egy olyan poén, egy olyan gondolat, egy olyan mondat, amit aztán utólag azt mondtad, hogy mégsem.
– Hát az elején, amikor így kiadtam magam, vagy valami olyasmiről meséltem, ami rám nézve nem volt előnyös, akkor valahogy így bekapcsolt ez az előadó laza csávó énem, hogy hát a Renoméval mi lesz, hogy én is hibázhatok, vagy. De például az új estem, amit nem mondok, az most csak a hibáimról szól, vagy azokról a dolgaimról, amikről eddig nem mertem beszélni, úgyhogy megfordult a világ.
– Én láttam azt az estet egyébként, nagyon jó.
– És hogy nekem mindig az volt az érzésem, amikor valami nagy ember elmondta azt, hogy ő miben hibázott, hogy mit csinál rosszul, hogy így sokkal közelebb érzem magam hozzá, mert azt érzem, hogy na végre ő is csak egy ember, és akkor mindannyian nem tudom, hibázhatunk rajta.
– Lehet menni akkor hátat veregetni az Ádámhoz.
– Ő is hibázik.
– Azt hogy csináltál? Ügyes vagy?
– Na jó, ennyit a hibákról, és mire vagy a legbüszkébb? Mi volt az, amikor ilyen hú, egy ilyen WOW élményed volt? És magaddal kapcsolatban?
– Hát egyáltalán az, hogy itt vagyok most nekem ez, ahol jelenleg tartok az életemben. Én apukámat elvesztettem 17 évesen, és nagyon lerakott engem az, és ott így hát nem sok jövőképem volt, hogy így mondjam, tehát csoda, hogy itt vagyok. Úgyhogy nekem ez tök jó, szép munkám van, gyönyörű családom van, itt vagyok, úgyhogy erre büszke vagyok, hogy lehetnék most nem tudom, egy borsodi alkesz valami kis faluba.
– Ehelyett Budapesten, egy vidám reggeli műsor.
– Egy picikét érintettük, amit nem mondok új önálló estedet, amire mondtad, hogy itt tárulkozol ki a leginkább, vagy itt mondod el azokat a dolgokat is, amiket leginkább szégyellsz mondjuk magaddal kapcsolatosan. Gyorsan születnek amúgy az írások az ilyen önálló estek? Tehát viszonylag, ha megvan a fő vonulat, akkor gyorsan elkészül?
– Hát ez változó minden estnél, de ezt most így márciustól írtam szeptemberig mondjuk, és szeptemberben volt bemutató, tehát egy 4-5 hónap nyilván kell, meg egy kis csiszolás útközben, meg szerkesztés, kidobás, hozzárakás, ez egy komplexebb folyamat, mint mondjuk egy regény, vagy nem tudom, de nyilván a mai napig változik, alakul estéről estére, hozzájön, elveszek, születnek bele még dolgok, történik a világ, rácsatlakozom.
– De akkor van olyan, hogy elakadsz, és akkor egy kicsit több szégyellnivalót kell összegyűjteni?
– Ja, nem, ez nem ilyen séma, mint a Trónok harcában, hogy magamat ostorozom, hanem vidáman megyünk ezeken a problémáimon át, csak magamhoz képest kicsit jobban megnyílok, tehát azért szórakoztató ez az egész.
– Akkor, amikor, ha már itt a megakadásnál tartunk, akár amikor regényt írsz, vagy mondjuk egy új előadásra készülsz, és megakadsz, akkor van bevált rutin, hogy kihez nyúlsz, hogy mondjuk, mit tudom én, mindig leveszed az Ady-kötetet, vagy nem tudom.
– Ja, egy vidám Ady-kötet.
– Az a legjobb ilyen.
– Ezt sokan Bibliának használják, tudod, vagy mit tudom én. Tehát, hogy van olyan, ami.
– Hát, nem is konkrét könyvet, vagy valamit, hanem nekem az szokott működni, hogy mást csinálni. Tehát amikor így nem haladok a kreatív vonalon, vagy megakadtam, vagy nem tudom, akkor homlokegyenest más, tehát akkor nem tudom, kiugrok egy helikopterből, meg rotációs kapálok, meg bármi, nem, most mit szólt, valamit főzök, vagy elkezdek valami olyat csinálni, ami nem ahhoz kötődik, és akkor azon kapom magam kis idő után, hogy már azon gondolkozom újra, hogy kilököm magam abból a helyzetből, nekem ez szokott működni.
– Azt hiszem egy John Cleese könyvben olvastam, de valamelyik Monty Python-os írta le mindenképpen azt a szitut, hogy amikor ők gondolkodnak a poénokon vagy az új jeleneteken, az valami olyan flow, hogy abba nem lehet bejönni egy olyannal, hogy mondjuk kérsz kávét drágán, vagy mondjuk tisztába kéne tenni a gyereket. Ez nálad is így működik?
– Hát ezt úgy hívja a szakma, hogyha a flow-ban vagy, vagy hát ez a Csíkszentmihályi Mihály flow, vagy nálunk a mód az van, hogyha módban vagy, azt szoktak a kollégáim szólni, hogy na most, tehát hogy azt a pillanatot keresem egész nap, amikor úgy megy az agyam, ami az lehet, hogy csak egy perc, egy nap vagy öt, na akkor füstöl a tollam, csak van, amikor meg nem ismerem fel ezt a módomat, hogy most vagyok termékeny, meg most lehet írni, vagy nem tudom, beszólok egy kollégámnak így cinikusan, és akkor ez a válasz, hogy most toljad, mert jó paraszt voltál, igen, hogy na, szóval, hogy ilyesmi.
– És te megbeszéled valakivel, vagy egyből viszed a színpadra, hogyha írtál valamit?
– Ezt úgy szoktam mondani ilyen más interjúban, hogy mondjuk egy ilyen karácsonyfa az én anyagom, és akkor jönnek a kollégák, és egy-egy díszt így rá raknak, és utána ő elmondja az ő karácsonyfáját, és én is rárakok neki egy-két díszt. Tehát, hogy más szemszög, más látásmód, más ember, más agytekervények, te meg ugye abban vagy hetek, napok, hónapok óta, és akkor szoktam így mikrokörnyezetemen is, a nem szakmabelieken úgy értem, tehát így anyukám vagy feleségem, de nem szólok, hogy hé, most jön egy jó vicc, anya, figyelj, hanem csak így bedobom, mondjuk így ebédnél, és akkor anyukám azon nevet, akkor azt tudom, hogy abból 10-ből 8 63 éves fog nevetni, vagy durván nem szabad akkorát elmondani?
– De, de, de, szabad.
– Aztán igen, kollégákkal is szoktam így ötletelni, akikkel így jól tudok működni, aztán pedig a harmadik a közönség, a végső ítélőbizottság. Úgyhogy igen, ez egy komplexebb, vagy nem tudom, összetettebb folyamat.
– Van, akitől elfogadod elsőre, hogy azt mondja, akár kolléga, akár bárki, hogy ez zavar, ez nem jó.
– Igen, volt már olyan.
– És megmondják?
– Aha, igen. Sőt, olyan is volt, hogy pont a főnökünk mondta valamire, hogy az szar. Én meg mondtam magamban, hogy ó, pedig ez szerintem olyan jó. És végül is benn maradt, és az előző estemben, és minden este vontam, és imádtam, és az emberek is imádták, tehát ilyen is van. Nyilván azért minden tanácsot megfogadok, de aztán a közönség dönt.
– Szerinted a humorérzék örökölhető?
– Abszolút.
– Családban ki volt nálatok ilyen?
– Apukám.
– Apukád?
– De nemcsak a magam családjáról, hanem én azt gondolom, hogy igen, tehát máshogy nem.
– És te mikor kezdted?
– Arra emlékszel? Oviban, bölcsiben, suliban, mikor kezdtél viccelődni így nyilvánosan.
– Hát suliban, igen.
– Na, az hogy történt?
– Hát hülyegyerek voltam világéletemben, vagy az akartam lenni, vagy nem tudom, ezeket a kötöttségekből mindig valahogy kirenitenskedtem magam, vagy valahogy mindig kreatívabbat akartam, mint egy szalagavató tánc, vagy nem tudom, tehát akkor megtaláltam a kis fórumokat, ahol a közléskényszerem teret nyer, igen, iskolarádió, vagy nem tudom, iskolaújság, vagy késett a tanárnő az óráról, addig én őt parodizáltam, amíg oda nem ért az osztálynak, tehát hogy így minden lehetőséget megragadtam, és nekem ez egy ilyen kis pluszom volt minden nap, hogy mikor lehet huncutkodni. Úgyhogy igen, de nem voltam ilyen nagyon rossz, csak így azért, ahol lehetett. A szüleim ott tanítottak abban az iskolában, ahol jártam, tehát nem volt annyira egyszerű, de megoldottam.
– Ezért nézték el. Egyébként neked stand-uposként mennyire kell figyelni a nemzetközi trendeket, hogy mit csinál? Azt például tudod, hogy Romániában ki a menő stand-upos, és mivel szokott viccelődni? Tehát például környező országokról tudsz, vagy inkább Amerika az, amire fókuszáltál?
– Hát igen, igen.
– Van egy horvát kollégám, akivel jóban vagyok, vagy tartom a kapcsolatot, két szerb, meg egy szlovén, egyszer volt egy ilyen workshop itt Magyarországon.
– Emlékszem arra, hogy még a kompótban voltak angol nyelvű fellépések, és ezt a Comedy Centralon lehetett anno nézni, és többen magyarok is felléptek angolul, meg egyébként a környező országokból angolul.
– Ugye a Balkán banda így összetart, vagy valahogy így figyeljük a trendeket. Tehát én nekem a szívem fele német, én ott voltam alsós meg óvodás, a német rendeket is követem, de nyilván az angol humor, vagy az angol nyelvű humor, tehát én odajárok mondjuk Amcsiba inspirálódni, vagy megnézni, amikor kint vagyok ti minél több előadót, hogy mik a trendek, meg az is, hogy én szórakozzak, mert imádok néző is lenni.
– De az nem fordult meg soha a fejedben, hogy megpróbáld a karrieredet kint Amerikában?
– Nem, de megfordult, de angol nyelvterületen akkora zaj van meg a világ minden tájáról, Ausztráliától Japánig minden humorista angolul próbálkozik, plusz az amerikaiak, plusz az angolok, tehát arról már lekéstem, annyira meg jól nem is tudok szerintem angolul. Németül azt jól tudok, ott volt egy tervem 2005-ben, pont 20 évvel ezelőtt Jézus Mária, hogy oda az ottani Showder klubba írtam egy kis öt percet, de végül is nem mentem el. Ez egy ilyen szomorú történet. Hát mert nem biztos, hogy felléphettem volna, Kölnbe kellett volna menni, nem is voltam úgy elengedve anyagilag így egyetemistaként, hogy nekem az akkor belefért, úgyhogy mondtam, hogyha én ott nem léphetek fel, én nem is kockáztatom, nem megyek. Ott van egy kis öt perc a fiókomban németül elrakva.
Még egyszer majd, nem tudom, de nem hiszem, tehát köszönöm, elég nekem egy országban karrier, tehát én most már nem fogok elkezdeni egy újat. Ezt csak így, majd egyszer léptem fel amúgy németül Németországban, ilyen kerti partin, ilyen szomszédoknak, az így jó poén volt, de ez a magyar nekem ez bejött, úgyhogy maradok.
– Nem akarom, hogy semmiféle ne értsd, hogy bárki felé kritikát is fogalmaz meg, akár burkoltan, akár direktben, de látsz magad előtt is példákat. A te szakmádban, időskorban ezt meddig lehet csinálni, vagy hogy lehet csinálni jól, vagy te hogy gondolkodsz-e azon, hogy fog-e szólni valaki, hogy a nagyon nagy kedvencünk népszerű Kis Ádám, akit imádtunk, szerettünk, és most már nem mond olyan jó poénokat, de még szeretjük, és azért nem szólunk neki.
– Fú, ez nehéz, vagy ez jó kérdés, amit mondasz, mert valahogy ez kétoldalú szerintem, tehát például a minél idősebb vagy, mint ember vagy előadó, annál jobban látod át a világot, meg az összefüggéseket, vagy befogadóbb, vagy nyitottabb, vagy áll össze a nagy kép, és akkor nagyon jó stand-upok szoktak jönni. George Carlin, ha megnézzük az életútját, hogy milyeneket rakott le 60 pluszosan, azok nekem ilyen wow, amit lehet, hogy 40 évesen nem tudott volna. Van az már, amikor a szellemi kreativitás.
– Frissesség?
– Igen, na azon kell valahogy szerintem figyelni nagyon, hogy ne egy ilyen öregember legyek, aki majd még ehhez hadd mondjam el, és már nincs ott senki, tudod, csak mossák föl a Művházat, én még egy ilyen halott mikrofonba beszélek, hogy valahogy ezt akarom megtartani, de az, hogyha idősödök, az ebben a szakmában nem annyira rossz hír, csak jókor kell tudni majd megállni kiszállni. Vagy még olyat tudok elképzelni, hogy idős koromban csak mondjuk évi kettő, amit tényleg úgy össze tudok rakni, hogy azt tisztességgel le tudom nyomni, és akkor nem ez a nagy menet van, mint most, hogy havi 15 meg 20 fellépés, hanem csak mondjuk évi kettő, és akkor az viszont olyan lenne, hogy hát ezt még nem tudom, mit hoz a jövő, de már most öregnek érzem magam, az biztos, tehát 20 éve csinálom, de érzem magam, mint egy 144 éves.

Valódi Nők. Őszinte beszélgetések Nőktől Nőknek.

– Celeb vagy politikus?
– Hát egy nyáj, egy pásztor. Bármelyiket választhatom.
– Párban vagy egyedül szeretsz nevettetni?
– Egyedül.
– Játszótér vagy csúszdapark?
– Játszótér.
– Tenger vagy hegyek?
– Tenger.
– Pénz vagy szeretet?
– Szeretet.
– Csak a reggeli témánkra egy kicsit visszautalunk.
– Mondjam úgy a pénzt? Az a gyarló ember…
– Florida vagy Dominika?
– Hát, Florida.
– Pacal vagy hurka?
– Húha, rántott hús.
– Foci vagy kosárlabda?
– Kosárlabda.
– Romantikus vagy akciófilm, vagy sorozatgyilkosos?
– Hát akciófilm vagy sorozatgyilkosos, igen.
– És végül írni vagy előadni?
– Wow, hát nehéz. Mondjuk előadni eggyel jobban.
– Lehet is így.
– Szeretem. Akkor is így, akkor a pénznél is ezt mondom.
– Ádám, nagyon szépen köszönjük, hogy itt voltál!
– Jaj, hát én köszönöm!
– Egy élmény volt veled beszélgetni.
– Köszönöm, hogy meghívtatok.

Nézd vissza a teljes interjú videóját:

Olvasd el a többi cikkünket is: